Önbecsülés
2012 október 25. | Szerző: ezovirág
Az önbecsülés fogalmát most nem a megszokott úton közelítem meg.
Arra gondolok, hogy elsősorban azért kell mindenkinek saját magát, lelkét (meg)becsülni, mert kapott Istentől egy esélyt, feladatot, lehetőséget, hogy leszülessen a Földre. A lélek egy fejlődésre kész állapotban volt, amikor testet öltött, és ebbe a fizikai világba csöppent. Mekkora lehetőség ez, amit nagyon sokan elfelejtenek! Mekkora “kegy” ez, ( a szó jó értelmében), hogy van kiugrási lehetőség.
Rendben van, a belebukás is a pakliban van. De erről kizárólag ÉN tehetek.
Most jön a visszakanyar. ÉN ezt felismerem, ÉN ezt tudatosítom, tehát elkerülhetőek a buktatók. Vagy ha már nyakig a kakiban van az ÉN, akkor legalább azzal kezdem a gyógyulást, hogy megbecsülöm az ajándékot, lehetőséget, amit kaptam. Azaz ÉN-t.
“Kérj és megadatik”
2012 október 11. | Szerző: ezovirág
“Kérj és megadatik”.
Tudom, hogy ezer helyen ezt már leírták, ma már divat arról beszélni, hogy mekkora ereje van a gondolatnak.
Nem kell hinni abban, hogy a folyamat működik. Csak kérni kell, és megadatik.
Bőven elég, ha az ember a kérésében hisz.
Azért akadnak feltételek:
– Érdemes a jót akarni. Mondanám, kötelező. Különben akkorát kap vissza az illető, aki más kárára kér, hogy az fájni fog.
– Mindennap kérni. Hittel. Akarattal. Olyan nincs, hogy elhangzik a kérés, de mögötte ott van a gondolat: “ááá, ez úgy se jön nekem össze”…
– Ügyesen kérni. Végig kell gondolni, mit akar az ember, mert különben még megkapja. Utána már hiába hangzik el: “Uram én nem ezt a lovat akartam!”
– Amennyiben a cél megszületik, hálát érezni. Nem kell mécsest gyújtani egy héten át, nem kell egy órás imát tartani, de feltétlenül simuljon át lelkünkön a hála érzése.
A megalázás
2012 október 8. | Szerző: ezovirág
Rengetegen vannak, akiket verbális támadás ér naponta.
Érdemes azon elgondolkodni, hogy miért jutott valaki ebbe a helyzetbe, de utólag a múlt történésein túl sokat töprengeni, túlságosan fontossá tenni azokat, nem érdemes. Sokkal érdemesebb azonban felkészülni ezekre a helyzetekre, elemezve egyrészt azt, hogy mit várhatok a másik féltől (főnök, férj, feleség, szülő, …), hogyan oldható az a szorongás, ami ebben a szituációban körülvesz. A partner “vesszőparipáit” ismerve, előre “gyártani” olyan mondatokat, amikkel jobb esetben megelőzhető, más esetben legalább kifejezésre juttatható az a szándék, hogy nem elfogadható a további tiprás.
Nos, ez nem megy egyik napról a másikra. Reggel a buszon vagy az autóban ülve, ellazítva gyomrot, kioldva belőle a görcsöt, erre kell fordítani az energiát. Tudatosan felkészülni, hogy amikor a főnök belép az ajtón, ne a legyőzhetetlen sárkányt lássa benne, hanem a saját félelmeitől ordító kisegeret. Mert ő sokkal jobban fél, hogy elmarasztalja az ő főnöke… Le is lehet rajzolni a kisegeret, mint küszködő kisállatot, és saját magát, mint a bölcset, aki képes legalább nyugalomban maradni. Ez egy több ezer éves történet, akit félelemben lehet tartani, azt úgy is tartják. Maradéktalanul tisztában vagyok vele, hogy amiről beszélek, mennyire nehéz. De azzal is tisztában vagyok, hogy mennyire képes mindenki ezen változtatni.
De feltétlenül a helyzet magaslatán kell maradni. Ha egy idő után sikerül a nyugalmon kívül a magabiztosságot is sugározni, és még az előre “gyártott” mondat is a helyén ül, akkor kell igazán észnél lenni, és nem visszarúgni a másikba. Itt van a változás egyik döntő lépése, hogy nem megtorolni kell a bánatot, hanem felülemelkedni azon.
A lelki terror a hatalom gyakorlásáról szól. Állandóan kifejezi a függőségi viszonyt, a totális ellenőrzést. Nem mindenki tudja magát összekapni és elmenekülni egy ilyen viszonyból, de arra mindenki képes, hogy éjszaka ne a bántalmazás napi szólamain “mókuskerekezzen”, hanem elcsendesedjen. Lehet a gondolatokkal beszélgetni is: egyes gondolatokat keményem el lehet küldeni a francba, mert nem kellenek, nem könnyítik meg a helyzetet, csak a másik félnek a segítői. Ehhez azonban nagyon észnél kell lenni, amikor jön a gondolat, hogy már megint mit kapott, mit kell eltűrnie, és de a fenébe, akkor leállni, leállni, és azokat a gondolatokat előhívni, amelyek a kívánt célok elérésében segítenek.
Fel kell ismerni azt a helyzetet is, amikor a lelki bántalmazás éppen ellenkezőleg, heteken át tartó hallgatásban merül ki. Ez a szenvedő félnek egyaránt nem jó, káros, ez ugyanúgy a megalázás része. Ez ugyanúgy egy feloldandó feladat, mint amikor egyfolytában ócsárolnak valakit.
Végül egy furcsa helyzet: az erőszakos fél ugyanúgy függővé válik. Saját csapdájába esik, mert kell neki a folyamatos hatalom gyakorlás, égető szüksége van arra, hogy valaki felett állandóan éreztesse önnön nagyságát. És ezt a kölcsönös függőséget meg kell szakítani ahhoz, hogy a továbbiakban önálló, saját személyiségét élhesse mindkét fél.
A magányról
2012 október 7. | Szerző: ezovirág
A magány olyan, mint az árnyékunk. Akármit teszünk, életünk végéig elkísér bennünket, hol nagyobb mértékben van jelen, hol csak egészen apró jelenetekben mutatkozik meg.
Épp ezért hadakozni ellene, merő energia pocsékolás. A fojtó érzés ellen mégis vannak különböző gondolatok:
A hit, Istenben való hit, a teljes, tudatos, egységélményt adó hit szinte teljesen leírja ezt az érzést. Aki képes magát feloldani ebben az érzésben, az szinte sohasem érzi a magányt szomorúnak. Inkább egy lehetőségnek, amiben megmutatkozhat szeretete.
Kétszer is írtam a “szinte” szócskát, még a legalázatosabb (ezt teljes egészében pozitív jelzőként használom) hívők is emberek, akik szintén maguk szenvedéseivel élnek. Azt hiszem, akiknél még a “szinte” is eltűnik, ők a megvilágosodott emberek.
Mégis, az a világ, amely körbevesz bennünket, ritkán ad alkalmat, hogy ilyen emberek közelségét érezzük. Legtöbben belefutnak a társas magánynak nevezett csapdába. Ami minden ilyen lelket elfáraszt, beletörődötté fásulttá tesz. Nem hiszem, hogy ezeknek az embereknek az a leghasználhatóbb tanács, hogy “gyerünk, lépj ki lehúzó kapcsolatodból, küld a fenébe a főnöködet, …” stb. (Habár ezek jó ötletek :)) Ahhoz, hogy valaki eljusson idáig, meg kell ismernie saját érzéseit, félelmeit, álmait.
Az álmok, majd a kitűzött pontos célok szinte teljesen lebénítják a magány érzését. Ez tűnhet elhessegetésnek is, én azonban azt gondolom, hogy ha velem van Én, aki már jóbarátom, céljaim, vágyaim elérésének tiszta segítőkész társa, akkor már nem vagyok magányos.
Visszatérve: mit értek társas magány alatt?
Példákkal illusztrálnám: házaspár szilveszteri elfoglaltságot keres, mert – kimondatlanul – jól tudják, hogy egyébként az éjféli koccintás oly mértékben lesz üres, unalmas, sivár, hogy ehhez nem fűlik a foguk. Muszáj, hogy legyen körülöttük egy-két ember…
Karácsonykor, ha nem jönnek a gyerekek, nincs mit adni egymásnak. Pusztán a becsomagolt ajándékok vannak a fa alatt, de szeretet, szikra egy szemernyi se.
Iskolai rendezvényen a házaspár ugyan egymás mellett áll, de messziről szaglik, hogy milyen távol vannak egymástól. És ezt a gyerek is pontosan látja, amikor a szavalás után odaszalad. Van Ő meg Ő, de nincs MI.
Már csak megszokásból morog az egyik fél sokat, ha a másik túl sokat van távol. Igazából teljesen mindegy, jön, vagy marad.
Összefoglalva, első lépésként nagyon sokat kell befelé figyelni, ha ezeket a történeteket meg akarjuk változtatni. Először ismerni kell az érzéseket, csak azután lehet dolgozni velük. de látni kell, hogy van segítség.
A nő fejlődése
2012 október 2. | Szerző: ezovirág
Egy nő életét átíveli szerepeinek sokasága. Ezek nem is szerepek, hanem élethelyzetek által megkövetelt lélekdarabkák. Mert ezek mind-mind a nő lelkének egy kis szelete: a fiatal felnőtt rácsodálkozó nő, a fiatal, majd idősödő anya, a feleség, a karriernő majd az idős hölgy. Ezek mindegyikében mindig tökéletesnek lenni (kis is mondja meg, mi a tökéletes…?!) , harmóniában a többi lélekdarabkával állandóan, a mai földi viszonyok között szinte lehetetlen. És emiatt szomorkodni, vagy haragudni önmagunkra, szemrehányást tenni magunknak teljesen felesleges. De apró dolgokban fejlődni, ezeket a szigeteket harmóniába hozni, ezt célként tűzhetjük “jónővagyok” zászlónkra. Vágyaink alapvetően meghatároznak bennünket. A harmónia azt is jelenti, hogy mindegyik helyzetnek megadjuk, ami jár neki, úgy is fogalmazhatnék, hogy amire vágyik az anya, a feleség, vagy a karriernő, azokat valamelyest egyensúlyban ki kell elégíteni. Ha csak az egyik rész kap, előbb-utóbb a mérleg megborul, (a bili meg ki-) és követeli az elhanyagolt rész a jussát. Sajnos ez akár betegségben is megjelenhet. Ezek elkerüléséhez (állandóan ide lyukadunk ki) első az önismeret. Leemelni a szerepek álarcait, és mögé tekinteni, a nőre.
Jó nő vagyok
2012 október 1. | Szerző: ezovirág
Létrehoztam egy honlapot: www.jonovagyok.hu.
Alig pár napja indítottam el, így a feltöltés még folyamatban van.
A “jó nő vagyok” egy harmónikus embert takar. Aki minden szerepkörében (fiatal lány, anya, testvér, feleség, …) az egyensúly megtalálására, majd megtartására törekszik.
Ebben ma már számos módszert ajánlanak, én ezek közül a numerológia (számmisztika), kronobiológia (szintén születési dátum alapján az ember karakterét igyekszik feltárni) és az extrapszichológia (az egészséges ember hogyan éli meg váratlan, ismeretlen helyzeteit) módszereit hívom segítségül.
Sokszor elég pár alkalmas beszélgetés, időnként egy hosszú útra kell felkészülni. Mindenkinek adott karaktere, és élete határozza meg, milyen segítséget igényel.
Azt igérem, hogy az önismeret, mint felnőttkori “játék ” biztosan vezeti majd döntéseid.
Tükröm, tükröm…
2012 január 13. | Szerző: ezovirág
Állati nehéz elfogadni, de a világ, amely körülvesz bennünket, az egyfajta tükör. Minden, amit teszünk, játszunk, cselekszünk egy képet ad ebben a tükörben.
Nem tetszik, amit látsz?! Hát fésülködj meg, szépülj! Azaz szépítsd magad kivül-belül, s meglásd egy sokkal vonzóbb képet látsz majd!
Olykor szeretünk a sivár, posvány fájdalmunkban ücsörögni, nyalni sebeinket, hogy ez a kutya kemény világ milyen nehézségeket ró ránk. Holott ez a kutya kemény világ elsősorban attól ilyen zord és sötét, mert mi magunk azok vagyunk. Pörgetjük magunkat ezerrel, hátha jobb lesz, de csak a valós belső szépülés hozza meg a várt világot.
Könyörgöm, mosolyogj, ha mosolyt akarsz látni magad körül! Főleg a szemeddel, szemed külső és belső sarkával egyaránt. (Köszönet ezért Vadas Mihálynak).
Nézd a madarakat, ahogy repülnek. Figyelj egy fát. Rászáll egy madár. Elmegy. Jön a következő, visszatér az első. Ilyenek a körülötted élők is. Engedd, aki menni akar, hagyd visszatérni a visszatérőt. Vagy repülj el Te magad. Mindegy, csak szárnyalj.
Az elengedésről
2011 szeptember 8. | Szerző: ezovirág
Életünk sokszor sodor bennünket olyan helyzetbe (vagy mi magunkat), amikor valakit, valamit el kell engednünk.
El kell engednünk gyerekünk kezét, hogy egyedül jöjjön haza az iskolából, el kell engedni egy régi kapcsolatot, az ételhez fűződő szoros kapcsolatunkat, mert már megint többet mutat a mérleg, és amit különösen “kedvelek”, a betegséghez való ragaszkodást, amikor a jól bevált betegállapot az ismert, megszokott helyzet, és ijesztő az egészség, stb.
A legnehezebb, amikor saját magunkat kell elengedni. Saját begyöpösödött gondolatainkat, érzéseinket. Pedig bármikor meg lehet újulni. Bármikor kisüt a nap, ha képesek vagyunk elengedni a felhőket. Többektől hallottam azt a módszert, hogy amikor konkrét, megfogalmazható félelem bukkan fel bennünk, akkor mintegy régi barátot átöleljük, megsimogatjuk, szeretgetjük ezt az érzést. Mire az megnyugszik, nem fortyog tovább, csendesedik. Vele pedig mi is. Kipróbáltam, nagy szeretettel ajánlom másoknak is.
A sokszor kudarcba fulladó elengedés oka a félelem. (Ismerjük a fél-elem, nem egész betegség-egészség párhuzamát.) A félelmet pedig az ego képezi. Az ego, amiről sokan tévesen azt hiszik, azok ők maguk. Agyafúrt egonk meggyőz arról, hogy saját bensőnk nem is létezik, vagy ha igen, nincs is rá szükség. Pedig ez a belső oszlop, váz, saját én adja mindig végül a kellő fegyelmet, bátorságot, félelmeink elengedéséhez. És nem az ego…
Az elengedésről, legtöbbünknek elsőre a szerelmetes kapcsolatok elengedése jut az eszünkbe. Hisz ez mindenkinél egy sarkallatos, fájdalmas pont. Sokan tévesen azt hiszik, hogy az elengedés egy minden szálat megszakító, elfelejtem állapot. Holott akkor engedtünk el valakit igazából, amikor felül tudunk emelkedni saját egonk követelésein. Amikor nem dübörög belső párbeszédként a fejünkben, hogy mit nem kaptunk meg, mit kaphattunk volna, mit tenne velem, mit nem tenne velem, sok-sok stb. Ez egy hosszú, gyötrelmes állapot, de ha gondolatban átöleljük az illetőt, méghozzá azzal a gondolattal, hogy az ölelésünkben egyfajta odaadás, segítségnyújtás, legyenszépnapod érzés van, saját magunknak megkönnyítjük, megrövidítjük kesergő mindennapjainkat. Csak ehhez iszonyatosan nagy tudatosságra van szükség.
De miért kaptunk tudatot? Tényleg csak arra kell használnunk ezt a tudatot, hogy mit kell vásárolni, mi a rák ellenszere, és van-e élet a Marson? Minden, ami kifelé zajlik, ahhoz kell a tudat, ami befelé, ahhoz meg ali-alig használjuk? Égető szükség van tudatosságunkra. Kontrollálni gondolatainkat, érzéseinket, megnyilvánulásainkat, amivel időnként félig-meddig kiírtjuk magunkat és környezetünket. Nem mondom, kemény dió, de próbálja ki mindenki, hogy ma folyamatosan figyeli gondolatait, de mindegyiket! Beleértve az elhangzott szavakat is. Állandóan nézzük vissza, és meglepődünk, mennyi hülyeséget hordunk össze!
Az elengedés másik nehéz formája, amikor tárgyinktól, anyagi javainktól kell valahogy elköszönnünk. Ez lehet egy jó fizetésű állás elvesztése, egy ház elégése, vagy egy költözködés kapcsán létrejött szanálásról. Végül is csupasz seggel jövünk a Földre. És ugyanúgy távozunk. Kit fog érdekelni a halálos ágyán, hány felsője volt?! Tudom, hogy ez nagyon nehéz, főleg, ha az ember bajban van, pláne ha gyerekeknek kell elmagyarázni, miért nem kaphatja meg a vágyott tárgyat. De én azt tapasztaltam, ha sikerül igazán másképp szemlélni a dolgokat, akkor valahogy mindig gondoskodik az élet rólunk. De ezt igazán mondom, nőként állati nehéz… 🙂 De már tudok tapasztalatokról beszélni!! 🙂 És az ego már megint csak mondja és mondja, hogy már ezt a farmert nem lehet felvenni, … Amivel egy állandó elégedetlenség-hullámban vergődünk. Mert aztán megvesszük az új gatyát, de nincs normális pulcsi, és kell egy új alapozó… 🙂 Ez nem a szükség, ez az ego hisztije, mert életben akarja magát tartani.
Minden nap vannak olyan perceink, amikor magunkkal lehetne foglalkozni. Ha máskor nem, hát este az ágyban. Ezeket a bambulásokat akár minőségi munkára is lehetne használni, amikor feltérképezzük, mire is vágyunk valójában, mi az, amit szeretettel elengedhetünk. Mert már nem jöhet velünk. Isten áldja.
Ha végre itt a nyár…!
2011 június 17. | Szerző: ezovirág
Nos, tagadhatatlanul a tavasz és a nyár képes az emberek arcára derűt varázsolni igazán. Még a megrögzött tél-imádó sí-fanatikusok is többet mosolyognak!
A következő néhány sorom az átlagemberekről, átlagembereknek szól. Átlaggondolatokkal. De átlagon felüli hatással! Nem azért, mert én, az átlag mondom, hanem mert minden ami nyár, fagyi, víz, hűvös simagó szél, átlagosan nyári, az egyszerűen imádnivaló!
Átlagemberekre olyan értelemben gondolok, hogy mindenki futja a maga átlagos köreit, a maga mindennapos nehézségeit, férj, feleség, anyós, főnök ésatöbbi, de szerencsére egyik sem életbevágó teher és nehézség. Mert általában azért szerencsére ilyenek vagyunk. Istennek hála, a többség nem ismeri azt, amikor elveszítjük családunkat egy autóbalesetben, vagy amikor egy egész falu tűnik el valamely katasztrófa által…
Tehát itt a nyár! Ülök az autóban és látom -hangsúlyozom: látom – hogy mosolyog a világ! Az édesanya, aki cipeli összes kölykét a zebrán át, a pasi, aki elém tolakszik, a csaj, aki biciklizik, és tartsanak végtelenül egyszerű, bugyuta pozitívnak, de én jól érzem magam azzal a bárgyú gondolatommal, hogy hálás vagyok a jó Istennek, amiért megadta a lehetőséget, hogy itt és most fejlődjek. Ja, és a virágok aztán tényleg boldoggá tesznek. A hajnal hűvössége, benne a forróság lehetőségével. A gyerekeim pizsamás nyári szünete. Lóg a lába, lóg a…
Megismertem az elmúlt években több olyan embert, akikkel sorsformáló közösséggé alakulunk. Akikkel boldogság együtt lenni, akik hiánya ma már fájna. Ez egy olyan csoport, amelynek tagjai lehetnek olyanok, amilyenek. Gondolhatunk az élet minden területén sokfélét, mégis egyet gondolunk. Köszönöm nekik, hogy szerethetem őket! 🙂
Szeretlek, így el sem engedlek
2012 november 8. | Szerző: ezovirág
Ugye, hogy ez az egyik legnehezebb érzés a világon?
Szeretni és elengedni. Szeretni és nem kötődni.
Hányszor halljuk, hogy “nekem a Te boldogságod a legfontosabb!”, de emögött nem állnak valódi, mély, tudatos gondolatok, érzések. Párkapcsolatban, szülő-gyerek kapcsolatban szinte sehol sem találni olyan embereket, akik ezt valóban komolyan gondolnák. Mire eljut egy történet addig, hogy ez valóban megszülessen, érvényt szerezzen magának ez a gondolat, addigra kiderül, hogy az emberi ragaszkodás, önzés, birtoklás sokkal nagyobb a másik szereteténél.
Szepes Máriánál is olvasható, hogy amihez görcsösen ragaszkodunk, azt elveszítjük. Csak az marad a miénk, amit képesek vagyunk elengedni. Legyen ez tárgy, házastárs, gyerek.
Néha nem árt felröppeni és az eseményeket, gondolatainkat felülről megnézni, átvizsgálni, mennyire görcsös és hisztis az a ragaszkodás, ami bennünk van.
Hagyni kell a körülöttünk levő embereket elmenni sétálni, hagy nézzenek körbe. Bízni kell magunkban, hogy az általunk kélpviselt értékek, gondolatok fontosak a másik számára is. Ezek séta közben is a másikkal lesznek.
Még soha, senkit nem sikerült maradásra bírni, aki menni akart. Ez nem keverendő össze a gőgös “nem mutatom ki a valódi érzéseimet” világgal, az “én aztán senkiért nem küzdök” gondolattal. Ezek nem belülről fakadnak, hanem az ego által képviselt értékek. A valódi elengedés szabad szellemből fakad.
Oldal ajánlása emailben
X