A neurotikus szeretetről

2011 május 24. | Szerző: ezovirág |

 Az igazi szeretetről beszélni kevéssé lehet pontosan és tisztán. Sőt, kevésszer érezzük életünk folyamán az önzetlen szeretet, mert nagyon gyakran az igazi, mély szeretetünk átcsap egy önző, magamat féltő, szorongó szeretetbe.

Vannak természetesen fokozatok, hullámok, és ennek következtében eljuthatunk egy olyan mélypontra, ahonnan csak segitséggel lehet kievickélni.

Talán gyermekeink felé érzett szeretetünk lehet a legtartósabban kiegyensúlyozott, önzetlen. De még ebben az esetben is számtalanszor találkozhatunk olyan példával, amikor igenis a szülő előbbre helyezi saját érzéseit, gyermeke lelkénél. (lásd pl.: egy kiadós válás esetén, amikor az egyik sértett szülő gyermeke nyakába zúdítja ellenfele (volt házastársa) “bűneit”..)

De igazán neurotikus szeretettel párkapcsolatokban lehet találkozni akár a mindennapokban is. Amikor valaki egy illúzióra építi fel a szerelmét, majd látván ennek valószerűtlen következményeit, inkább becsukja a szemét és továbbfolytatja az álmai kergetését… És az évek telnek… És képes valaki nagyon hosszú távon inkább ezt az illúziót kiszolgálni, hazudva önmagánk, a világnak. Ez igenis egy sérült szeretet. Még véletlenül sem a másik ember elfogadásáról, szeretetéről szól.

Azután vannak a szorongók, idegesek, és feszültek. Tele sok-sok szőnyeg alá söpört problémával, melyeket túl nagy munka lenne megoldani, helyette inkább “szerelmesek” lesznek, mert ez egy ál-megnyugvást hoz. Szerintem rengeteg férj vagy feleség ezért tart szeretőt. Mert azt érezhetik egy-két óráig, mintha minden szép és kerek lenne. Egész egyszerűen a szorongásuk elől békét keresnek. Mert majd a másik felold… Így biztos, hogy sosem találják meg az áhított nyugalmat. Viszont sok új problémájuk lesz. Neurotikus lesz ez a szeretet is, mert ez sem a másik szeretetéről szól, hanem arról, hogy a belső bizonytalanságukat, nyugtalanságukat feloldják.

Sokan úgy tudnak gyerekükbe, anyjukba, apjukba, házastársukba csimpaszkodni, mint a kismajmok. El sem tudják képzelni, milyen lenne egy önálló levegővétel, mert vagy sosem biztatták őket arra, hogy próbálják meg, vagy egy-két sikertelen próbálkozás után inkább feladják. Ez belefolyhat a társ-függésbe is. Rengetegen már rég nem a partnert, vagy a szülőt tisztelik, szeretik, hanem abban a rettegésben élnek, hogy a másik nélkül teljesen elvesznek. Ezeket fel kell oldani, apró lépésekkel segíteni, terelni kell a bizonytalant, hogy rátaláljon a saját belső hangjára, arra a társa, aki tényleg mindig vele lesz. (Self, a bennem élő Isten, belső hang, mindegy is, csak legyen meg.) Ezért muszáj elindulni azon az úton, ami a legbensőnköz vezet. Ha tudom ki vagyok, tudom mi van bennem, akkor tudok valakit magamon túl szeretni. Enélkül mindenki csak a saját nyomorát próbálja eltussolni.

Ha úgy érezzük, valakit imádunk, szeretünk, szárnyalunk, amikor vele vagyunk, azaz a lila köd beborított mindent, vizsgáljuk meg, milyen, amikor nélküle töltünk egy kis időt? Érzünk-e kinzó, gyötrő gyomortáji fájdalmat?! Érezzük-e másik szeretetét akkor is, ha nincs velünk?! Bizonytalanok vagyunk-e a másik gondolataiban?! Szárnyalunk-e nélküle is?! Felmerülnek irracionális gondolatok? Jobb, bölcsebb, nyugodtabb vagyok nélküle is?!

Abban az esetben, ha ezek a kérdések nem válaszolhatók meg egyértelmű igennel, kötelező elgondolkodni azon, vajon mit szeretek a másikban? Mit ad nekem? Az előzőeknél maradva, ha egy ilyen kérdésre az a válasz, hogy “mellette olyan nyugodt vagyok”, tessék észrevenni, mit is keresünk a másikban? Saját szorongásainkat nem lehet másokban megoldani!

Őszíntén kívánom mindannyiunknak, hogy eljussunk abba a legörömtelibb világba, ahol nem befolyásolnak bennünket valós vagy vélt szorongásaink, hozott vagy szerzett butaságaink.

Azt kell, hogy gondoljam, a hit az egyedüli az emberiség történetében, ami ezt az igazi szeretet megadhatja. Végső soron nem fontos, hogy a hitünk tárgya Jézus, Buddha, vagy bármely szellemi vezető. De akiben hit van, hit abban, hogy képesek vagyunk szeretni, csak azok tudnak neurotikus tünetek nélkül adni.