A magányról

2012 október 7. | Szerző: ezovirág |

A magány olyan, mint az árnyékunk. Akármit teszünk, életünk végéig elkísér bennünket, hol nagyobb mértékben van jelen, hol csak egészen apró jelenetekben mutatkozik meg.

Épp ezért hadakozni ellene, merő energia pocsékolás. A fojtó érzés ellen mégis vannak különböző gondolatok:

A hit, Istenben való hit, a teljes, tudatos, egységélményt adó hit szinte teljesen leírja ezt az érzést. Aki képes magát feloldani ebben az érzésben, az szinte sohasem érzi a magányt szomorúnak. Inkább egy lehetőségnek, amiben megmutatkozhat szeretete.

Kétszer is írtam a “szinte” szócskát, még a legalázatosabb (ezt teljes egészében pozitív jelzőként használom) hívők is emberek, akik szintén maguk szenvedéseivel élnek. Azt hiszem, akiknél még a “szinte” is eltűnik, ők a megvilágosodott emberek.

Mégis, az a világ, amely körbevesz bennünket, ritkán ad alkalmat, hogy ilyen emberek közelségét érezzük. Legtöbben belefutnak a társas magánynak nevezett csapdába. Ami minden ilyen lelket elfáraszt, beletörődötté fásulttá tesz. Nem hiszem, hogy ezeknek az embereknek az a leghasználhatóbb tanács, hogy “gyerünk, lépj ki lehúzó kapcsolatodból, küld a fenébe a főnöködet, …” stb. (Habár ezek jó ötletek :)) Ahhoz, hogy valaki eljusson idáig, meg kell ismernie saját érzéseit, félelmeit, álmait.

Az álmok, majd a kitűzött pontos célok szinte teljesen lebénítják a magány érzését. Ez tűnhet elhessegetésnek is, én azonban azt gondolom, hogy ha velem van Én, aki már jóbarátom, céljaim, vágyaim elérésének tiszta segítőkész társa, akkor már nem vagyok magányos.

Visszatérve: mit értek társas magány alatt?

Példákkal illusztrálnám: házaspár szilveszteri elfoglaltságot keres, mert – kimondatlanul – jól tudják, hogy egyébként az éjféli koccintás oly mértékben lesz üres, unalmas, sivár, hogy ehhez nem fűlik a foguk. Muszáj, hogy legyen körülöttük egy-két ember…

Karácsonykor, ha nem jönnek a gyerekek, nincs mit adni egymásnak. Pusztán a becsomagolt ajándékok vannak a fa alatt, de szeretet, szikra egy szemernyi se.

Iskolai rendezvényen a házaspár ugyan egymás mellett áll, de messziről szaglik, hogy milyen távol vannak egymástól. És ezt a gyerek is pontosan látja, amikor a szavalás után odaszalad. Van Ő meg Ő, de nincs MI.

Már csak megszokásból morog az egyik fél sokat, ha a másik túl sokat van távol. Igazából teljesen mindegy, jön, vagy marad.

Összefoglalva, első lépésként nagyon sokat kell befelé figyelni, ha ezeket a történeteket meg akarjuk változtatni. Először ismerni kell az érzéseket, csak azután lehet dolgozni velük. de látni kell, hogy van segítség.